Erkenwine – novella

A lovag patáinak dobogása mindig a szabadságot juttaták Erkenwine eszébe, ahogy suhan körülötte a világ, issza a levegőt, és könnyű, könnyeb, mint bármikor máskor. Meg Fréaláfot, magas termetét, a haját, ahogy a szájába fújja a szél – de persze. Fréaláf maga volt a szabadság a nő számára, a vad, fékezhetetlen harag és öröm, amit szembeállított a múlt árnyaival. Ha ő nincs, akkor senki nem tépi őt ki bánatából.

Pont ezért nem engedhette meg magának, hogy aggódjon a férfi életéért. Szabad volt élni, szabad volt meghalni, nem köthette magához – soha többé, senkit – sem éltében, se hűségében.

A nő csendben dúdolt tovább a halom mellett, számolta az elmúlt tavasz során újra kisarjadt virágokat.

— Remélem, az álom befogadott, és rendben találtál mindent. Mióta legutóbb itt jártam, túl sok dolog történt, összeszámlálni sem tudom. Na jó, a kedvedért, csak most az egyszer – tudom, mindig is szeretted hallgatni a messzi pletykákat.

Halálod után… meséltem ezt egyáltalán? Nem hiszem.

— Még utoljára magamhoz szorítottam a kezed, végigsimítottam vértől mocskos arcodat, beletúrtam göndör hajadba, csak, hogy érezzelek, hogy még itt vagy velem, hogy bármelyik pillanatban megemelkedhet a mellkasod… letéptek rólad, miközben sikoltoztam a nevedet. Aztán könnyektől mart arccal énekeltem a búcsúztatót, vettem számba a közös emlékeinket – de egyszer nem beszéltem hozzád.

— Itt az ideje.

— A halálod csak előrevetített megannyi más, hasonló gyászt. A dúnföldiek döbbenetes erővel söpörtek végig országunkon, és Helm király sem tudott megállni előttük. Melletük, velül kézenfogva jött a járvány, azóta is arat népünkből.  Remélem, mindezek neked távoli képek már csupán, s nem okozok felesleges fájdalmat. Az az élőknek való, nem a holtaknak. Meghalt Helm király. Teste valahol a távolban fagyott meg – s az örökös is halott.

— De az áldozatod nem lesz hiábavaló, ezt tudd meg.

Erkenwine nagyot sóhajtott, és törökülésben leült a sír mellé, ujjaival beletúrt a fűbe.

— Mert van új csillag Rohan egén, egy a királyi vérből — egy a hősök közül. Ha valaki, akkor neki kell lennie annak aki kivezet minket a Hosszú Télből, és életre kelti az országot? Emlékszel, hogy meséltem, gyerekkorunkban, mielőtt veled találkoztam volna, együtt nőttem fel a néhai Helm király unokaöccsével, Fréaláfal és húgával, Meridisszel?

— Talán a véletlen sodorta őket újra az utamban, talán az Ősök akarták így, nem tudom. Egy reggel harcosok érkeztek a falunkba, és, ahogy hírekre szomjasan kimentünk a főtérre, ismerős hang kiáltotta a nevemet. Brandwyn, egy másik srác a messzi gyerekkorból és maga Fréaláf herceg néztek hitetlenkedve felém. Brandwynt széles vigyoráról, és öblös hangjáról azonnal felismertem, meg kellett állapítanom, hogy az évek nem váltak kárukra. Talán sokak bánatára házunkat ajánlottam szállásukul arra a rövid időre, amíg itt táboroztak. Fréaláf… tudod, ő volt az, aki majdnem kihívott párbajra, amikor megtudta, hogy eljegyeztél.

— Halálod óta nem is mosolyogtam igazán, de régi ismerőseim megtették azt, amit egyik barátnémnak sem sikerült: az este vége felé nem bítam abbahagyni a nevetést, miközben ismeretlen-ismerős anekdotáikat hallottam az elmúlt 10 évből. Semmit nem változtak, csak… kicsit halálosabbak lettek, ellenségük vére tapad kezükhöz.

— És én végre ugyanaz a lány lehettem, aki Meridisszel együtt sarat öntöttünk rájuk titkos, fa magasában épített menedékünkből, nehogy megtaláljanak minket.

— Miután elmentek, nem találtam otthon a helyemet, dupla űr támadt szívemben – a te hiányod mellé beköltözött egy másik élet álma is.

A gyászév leteltével… csatlakoztam hozzájuk. Brandwyn látogatott meg, és én, mintha éreztem volna, hogy minden megváltozik, akkor már hetek óta csak pakoltam, és rendezgettem egy utazócsomagot.

— Igen, elmentem vele Fréaláfhoz. És azóta mellette vagyok, várom, hogy hazatérjen a csatákból, ellátom a sebeit, meghallgatom…

A nő elvigyorodott, miközben kitépett egy csomó füvet, és a szélbe szórta. Könnyűnek érezte magát, mintha őt is fel tudná kapni a szél. Eszébe jutott az este, amikor megérkeztek Brandwynnal a többiekhez, a kocsma udvarára kihozott padokon már jócskán a vacsora közepén járt a társaság, Fréalaf megilletődött tekintete, ahogy azonnal hellyel kínálja maga mellettés kifaggatja őket az útjukról, az elmúlt hónapokról, aztán ő is beszélni kezd, és Brandwynnel karöltve sokkal részletesebben beszámolnak mindenről, mint korábban, ő meg csak nevet, és issza a belőlük áradó bolond szabadságot.

Az alkonyi kékben a fáklyák sárga lángja lobog arcukon, szemükben, egyikük felborít egy korsónyi sört, Brandwyn még utána kapna, de ettől csak sáros lesz, mert elveszti az egyensúlyát és lezuhan az asztal alá.  Nem érinti őket az elmúlt és következő évek bánata, a háború, a járvány, mindaz, ami erre a boldog pillanatra rárakódott az azóta eltelt év során.

Hanyatt dőlt a fűben, hogy érezze a földet maga alatt, ahogy elválasztja őt a holtak világától, mintha  víz felszínén lebegne, élet és halál, élők és holtak között.

— Végleg búcsút mondok Forthwini, másnak van rám szüksége. Nem csak egy barátnak, hanem rajta keresztül egy népnek is, úgy hiszem. Lovaid legyenek sebesek az Ős mezein, és halld az örök éneket.

Eldúdolta az ének végét, aztán hirtelen lendülettel felkelt, megszédült egy pillanatra, majd ugyanazzal a lendülettel leszaladt a lejtőn, vissza. Nem maradhat tétlen. Nem hagyhatja, hogy a szomorúság lehúzza. Fréaláfnak szüksége van a mosolyára, az örömére, amit megoszt vele – ha ez kell ahhoz, hogy a barátja erős legyen, és megmentsen mindenkit a dúnföldiek, a járvány, és a fejetlenség rögeitől, akkor neki a kötelessége, hogy ebben támogassa. Kifulladva megált a sátrak szélénél, addigra már rázta a nevetés. Kötelesség! Erre majd a következő éjszaka során felhívja Fréaláf figyelmét is.

Mire leért a házak közé, meghallotta a paták dobogását, és hamarosan feltűntek a harcosok, porfelhő közepében. Nem törődve a prüszkölő lovakkal, a hirtelen zsibongáson keresztültörte magát, és csak akkor nyugodott meg, amikor egy pár erős kar ölelte magához nevetve. Nem érdekelte, hogy barátja nyakig véres, nem érdekelte, hogy útban vannak valószínűleg másoknak – talán Éormund tett a háttérben megjegyzést, és Brandwyn kérte rajta számon a frissítőket, mire oda sem nézve leakasztotta övéről a kulacsot, és hátranyújtotta. Semmi nem számított.

Mindannyian éltek. Fréalaf élt, és legyőzte megint a halált.